Üres tekintettel meredtem ki az ablakon. Hiába volt óra, hiába volt a terembe McGalagony és hiába tudtam, hogyha észreveszi, hogy nem figyelek, halott vagyok, nem érdekelt.
A gondolataim sajnálatos módon egy ember körül keringtek. Egy olyan személy körül, aki az utóbbi két napban annyira kiakasztott, hogy az elképesztő. Nos, ugye nem kell megemlítenem, hogy ez a tuskó éppenséggel Black? Hát igen. A szavai ott visszhangoztak még mindig a fülemben.
- Első csók...Félni...Chhh, egyszerűen nem lehet igaz! - morogtam magam előtt, alig hallhatóan.
Magamon éreztem Kia és Lil tekintetét, akik mellettem ültek, de nem néztem feléjük. Most rájuk is dühös vagyok. Persze, tudom, hogy semmit sem tudnak. De ez akkor sem vigasztal. Elég ha tudják, hogy valami történt. És ez baj. Nagyon nagy baj.
- Ms. Russel, elárulná mi olyannyira érdekes az ablakon kívül, hogy elvonja a figyelmét az órámról? - hallatszott McGali hűvös hangja. Lebuktam.
Természetesen drágalátos Tanárnéni hangjára mindenki felém fordult, de nem ellenőriztem le, hogy "az a bizonyos személy” is felém fordult-e. Egyszerűen hidegen hagy, és kész!
Azért remélem McGalagony nem tud olvasni a gondolataimban...! Szentséges ég, még az kéne, hogy tudjon! Borzasztó kínos lenne!
- Semmi, tanárnő, csak elbambultam. Elnézést! - válaszoltam végre.
- Akkor, örülnék, ha a továbbiakban figyelemmel kísérné az órámat és a felesleges gondolatait hagyja későbbre! - parancsolt rám, aztán újra visszatért az óra anyagához. Szinte még a szám is tátva maradt.
Szentséges Merlin! Akkor most tényleg ért a legilimenciához, vagy mihez, vagy csak képzelődöm.
***
Az óra további részében tényleg figyeltem. Bár nem igazán foglalt le a téma, de mivel két tekercses házidogát kell írni belőle, érdemes tudni miről is van szó...mielőtt, természetesen lemásolom az egészet Lilyről.
***
Az ebéd szünetben kicsit felengedtem. Még három órán kaptam figyelmeztetést amiatt, hogy nem voltam teljesen jelen az órán. Ez van. De ez nem jellemző rám. Úgyhogy baj. És nekem már van elég bajom. Jaaaj, annyival egyszerűbb lenne most az évkezdés, ha Black legközelebb nem kapna emberek csak úgy. Legközelebb majd Remust fogja puszilgatni! Najó ez már egy kissé túlzás…!
Biztos, hogy kell valami amivel elterelem a figyelmemet, de mi legyen az?
Nagyon gondolkoztam éppen az ebédem felett, amikor egy sült krumpli fejen talált. Gyilkos tekintettel fordítottam az arcomat abba bizonyos irányba.
- Mivan?!
- Mi van veled? Nem szokásod a bambulás... – kérdezett vissza Kiuka. Csodás! Tényleg, már csak ő hiányzott még.
- Fáradt vagyok.
- Persze, én meg Mardekárosokkal szoktam teadélutánokat tartani tül szoknyácskában, na ki vele! - mondta gúnyosan, majd bizalmasan kicsit közelebb hajolt hozzám, mintha így válaszolnék neki. Ugyan…
Végül én is közelebb hajoltam hozzá.
- Semmi. És amúgy sincs túl sok közöd hozzá! – mondtam angyalian mosolyogva, majd bele kortyoltam egy nagyot a narancslevembe.
- Csak nincs valami köze a dologhoz Blacknek?
A kijelentésére természetesen beleköhögtem az itókámba. Pár percig még fuldokoltam egy sort, csakhogy húzzam a dolgot, de sajna Peter a túl oldalamon túl segítőkésznek bizonyult és még jól hátba is vágott párszor, hogy „ segítsen”. Így már muszáj volt rendbe jönnöm.
- Kösz, Peter! - szűrtem a fogaim között. Remek, most emiatt a kis patkány miatt válaszolnom kell. Nem is értem minek tartjuk ezt a kis hülyét. Felesleges.
Ridegséget erőltettem magamra majd visszafordultam Kiához.
- Semmi köze sincs hozzá. - Váó, igazán meggyőző! Jól megcsináltam.
Kiara gúnyosan felvonta egyik szemöldökét és hitetlenkedve meredt rám.
Álltam a tekintetét.
- Most azt akarod, hogy ezt el is higgyem? - és eltéveszthetetlenül a poharam felé intett a fejével, az előbbi fuldoklós jelenetemre célozva.
- Azt hiszel, amit akarsz, de mondom, hogy semmi köze Blackhez! - pattantam föl dühösen a helyemről.
- Mi van velem? - szólalt meg valaki a hátam mögött. Ebben az iskolában mindenki olyan jól időzít!
- Semmi! - ordítottam a képébe, majd kiviharoztam a teremből, magam után hagyva a kínos csendet. Hatalmas léptekkel felsiettem a hálókörletbe, és dühösen levágtam magam a párnáim közé.
- Mostanság mindig itt kötök ki. - morogtam magamban, majd egy nagy sóhaj tört ki belőlem.
Már megint nem ettem semmit.
***
- Nagyon köszönöm, Lester! – mosolyogtam hálásan a házimanóra, majd beleharaptam a teasüteménybe. Imádtam ezt a manót. Kis tündérke volt, és mindig készített nekem valami extra dolgot, csak az én ízlésemnek.
- Ugyan, Sam úrnő! Lester hálás a sok ajándékért! Sam úrnő, túl nagylelkű! – sípolta magas hangján a fiatal kis házimanó. Az újabb sapkáért hálás, amit kapott tőlem. Nemrég vettem neki, mert mindig olyan kis cuki. Hatalmas denevér fülei és csillogó teniszlabda méretű kék szemeivel, olyan kis szánni való. Akkor került a Roxfortba, amikor én, és ez az egyik ok, amiért imád és Sam úrnőnek hív. A másik ok, hogy minden házimanó így hív, lényegtelen.
- Lester, tudnál még pakolni nekem egy kevés csokis sütit, és pár szendvicset, hogy elpakolhassam? Lehet, hogy később megint éhes leszek! – mosolyogtam rá.
- Már el is pakoltam egy keveset, Sam úrnő! Lester gondolt rá, hogy kér még! És Lester még mindig hálás az új sapkáért! Sam úrnő túl…
- Nem kell köszöngetned, ez a legkevesebb! – húztam végre a fejére a kis sapkácskát. Fülecskéi azonnal kicsusszantak a két kis lyukon, ami a sapka oldalán húzódott.
Miután már a kezemben tudtam a kaja csomagot, mosolyogva és jóllakottan köszöntem el Lestertől.
Annyira elégedetnek és gondtalannak éreztem magam a konyhába való besurranás után, hogy kedvem lett volna fütyörészni. De sajna takarodó után tilos kint járkálnom, így ez most nem ajánlatos.
Nem volt kedvem még aludni, de nem akartam, hogy pontot vonjanak le a Griffendéltől, így végül mégis visszamentem a klubhelyiségbe. Maximum nem alszom, csak eszegetek és olvasok. Ja és az átváltoztatástanhoz még be kell azt az egy mágiát gyakorolni, hogy dolgozatot lehessen róla írni.
- Csillagköd! – mondtam a portrénak, majd betaszítottam a hatalmas képet és beléptem a falmélyedésen.
- Huh, a konyha messze van a klubhelyiséghez képest…éhes lettem! – vágtam le magamat a kanapéra és az ölembe vettem a kaját, és kicsomagoltam.
- Hmmm…Lester tényleg jókat süt…hmmm – nyammogtam egy sort az első falat után. Imádom ezt a manót! Magam mellé helyeztem a sütit, és kicsit lejjebb csúsztam ültömben, majd a lábamat felraktam a kis asztalkára a fotel előtt. Így sokkalta kényelmesebb. És most nem zavar semmi és senki. Pláne nem Black, és a hozzá fűződő problémáim.
Kivettem egy szendvicset a kupacból és azt is megettem.
- Én is kérek… - hallatszott a hátam mögött egy nagyon ismerős hang.
Nem lehet!
Hirtelen akartam felpattanni, de mivel nem épp egy olyan pozícióban ültem, amiből könnyű a felállás valahogy úgy jött össze a dolog, hogy beakadt a lábam valahova – fotel lába, asztal lába…nem tudom – és elvesztettem az egyensúlyomat. Hátraestem.
Egész puhán landoltam ahhoz képest, hogy kemény a padló. Óvatosan kinyitottam a szememet.
Ráestem Sisusra. Jellemző.
- Tudod, nehezebb vagy, mint aminek kinézel…úgyhogy, ha lehet Samantha leszállnál rólam? – hallatszott alólam kissé nehézkesen Black hangja.
Azonnal felpattantam. Majd pont Siriuson fogok feküdni órákon át. Soha!
- Mit keresel itt?! – kérdeztem. Nem szabad kiabálni. A múltkori is elég kínos volt.
Most nyugodtan legyilkolom a puszta tekintetemmel.
Várjunk csak…Samanthánal hívott?! Az nem jelenthet túl sok jót…!
- Hol marad a „Bocsánat, Sirius” vagy valami? – tápászkodott fel, majd talpra állt.
- Chh…Mert te bocsánatot kértél…! – néztem rá mérgesen. Ennyit a felhőtlen gondolatokról, újra vissza depresszív állapotomba és a basszus hangulatra újra fel.
- Miért kéne bármiért is bocsánatot kérnem? Megütöttél, ez nem egyenlíti ki a számlát? – vigyorgott rám fesztelenül. Végig simított a fent említett pofázmányán, majd hót nyugodtan pislogott rám.
Ekkora egy tuskót!
Még hogy kiegyenlítette a számlát! Messze nem, Black. Az első csókom volt. Nekem! És itt van a hangsúly!
Volt ugyan már fiúm meg minden, de a csók rész mindig kimaradt. Nem szerettem, hogyha a fiúk a személyes szférámban úszkáltak. Egyszerűen feszélyezett, így a dolog elmaradt. Ezt természetesen nem tudja senki sem. Nem akartam, hogy bárki is tudjon róla. Kiától és Lilytől biztos megkaptam volna minden nap, hogyhogy lehetek ennyire szerencsétlen…Ezt viszont, köszön szépen, de nem akartam.
És most „hála” Siriusnak, a gond letudva. A hiányosságok megszüntetve. Nagyjából. De nem örülök a vonaton történteknek. Nem így képzeltem a dolgot, nem vele, nem úgy.
- És még van pofád zavartalanul vigyorogni itt nekem. Bocs, hogy rád estem. Nem hinném, hogy előfordul újra. – mondtam olyan hűvösen és olyan kimérten amennyire csak tudtam. Az arcomról csak úgy sütött az undor. Utálom Blacket!
Elfordítottam a fejemet, majd visszaléptem a fotelhez és elkezdtem összeszedegetni a kekszeket, szendvicseket, amik persze kiborultak akkor, amikor elestem. Kár lenne értük, ha itt hagynám őket a földön. Lester sem örülne.
- Áruld már el nekem, mi bajod van velem? – szólt kissé indulatosabb hangnemben, Black. Hah, még ő van felháborodva!
Abbahagytam a szedegetést. Felegyenesedtem, megtöröltem a morzsás kezemet a nadrágomba és rámeredtem.
- Parancsolsz? – húztam fel egyik szépen ívelt szemöldökömet. Bosszant ez a gyerek. Bosszant, hogy ilyen flegma és pofátlan. Bosszant, hogy ennyire könnyen vesz mindent. Bosszant, hogy mindenkin csak úgy átgázol, vigyorogva. Bosszant, hogy egy fejjel magasabb nálam. Bosszant, hogy ezáltal fel kell néznem rá. Bosszant, hogy erősebb nálam. Bosszant, hogy úgy néz ki, ahogy. És csak úgy egyáltalán. Bosszant már csak a puszta jelenléte is, mert mindez nem zavarna, ha nem állna közvetlen előttem.
De legfőképpen az bosszant, hogy valami miatt vonzónak találom. De miért?!
Most viszont örülök, mert legalább ő is egy kicsit fenn akadt valamin. Végre.
- Hallottad!
- Én csak hülyeséget hallottam. Hisz nélkülem is tudod, hogy a puszta létezésed is idegesít. - válaszoltam ridegen. Szinte megfagyott körülöttem a levegő annyira hűvös voltam.
- Ugyan már… Játszod itt a jégkirálynőt, pedig tudom, hogy rajtam járt egész eddig az agyad! – lépett egyet közelebb hozzám. Automatikus hátráltam egyet.
Black ezen lépésemre meglepetten húzta fel szemöldökeit, majd elvigyorodott. És újabb lépés. Én hátra. Újabb lépés, és meg ismét egyet hátra, de már a lábam finoman beleütközött az asztalkában ami ott állt.
- Hah…Majd pont rajtad jár az agyam. Időpazarlás lenne! – feleltem neki. Hangom nem volt pont annyira határozott és érzelemmetes, mint akartam volna. De Black még mindig közeledett.
Várjunk…
Most meg mi van? Ez a hátrálós játéknak nem kéne megint bedőlnöm!
Sirius elégedetten lépkedett felém.
- Most mit is akarsz elérni? Egyre jobban közeledsz felém, miért is? Célod, Black? - fontam karba a kezeimet a várakozón pillantottam rá.
Sirius megállt és ő is karba fonta a kezeit. Kicsit csalódott arcot vágott. Gondolom azt hitte megint össze jön az ilyen kis trükköcskéje. De nem. Amúgy meg, ha még nem tudja, hogy utálom hogyha belépnek a személyes terembe, akkor majd felvilágosítom.
Erővel!
Black- mivel már ő állt a fotelhez közelebb- leült a karfára, de a szemét egy percre sem vette le rólam.
- Őszintén szólva… - itt csettintett egyet a nyelvével. – Az volt a célom, hogy sarokba szorítalak, mint egy kis védtelen állatot, majd ismét lopok egy kis csókocskát tőled! De úgy fest ez nem fog bejönni! – villantottam rám a kis huncut félmosolyát.
Ezen a ponton felkacagtam, majd miután a jóízű nevetésem alább hagyott, helyet foglaltam a kis asztalkán, így kb. egy vonalba kerültünk. De azért a távolság még mindig meg volt…csak nem volt kellően tisztes.
- Tudod a baj csak az, hogy nem vagyok védtelen…És nem értem pontosan mit is akarsz tőlem. – mondtam, majd keresztbetettem a lábam.
- A vonaton kellően védtelennek tűntél, és csak elmenekültél… - válaszolt szinte már nevetve, mintha az egész annyira nevetséges lenne. A megjegyzése kicsit úgy esett nekem, mint egy jó kis pofon. Chh…
Az utolsó mondatomat eleresztette a füle mellett. Kicsit közelebb hajolt ültében.
- És még csodálkozol, hogy utállak? – meredtem rá hitetlenkedve. – Nem válaszoltál. Mit óhajtasz tőlem? Mert látom remek játéknak tartod ezt a csók dolgot, de mondok valamit…Elegem van már most. – hajoltam oda hozzá, majd könnyedén megpakoltam az arcát és falálltam. – Azt akarom, hogy minden visszatérjen a rendes kerékvágásba. De az egyetlen dolog, amit még ebben a témában esetleg meghallgatok tőled az a válaszod, az előbbi kérdésemre… - mondtam már nagyon fáradtan. Sirius annyira le tud fárasztani…Huh.
Nem vártam meg mi lesz, odahajoltam a kekszekért, szendvicsekért egy gyors begyűjtő bűbáj segítségével az összeset egy kupacba szedtem, majd megkerültem Blacket és a hálókörlet felé vettem az irányt.
Nagyot sóhajtottam. Nem gyakoroltam azt a bűbájt, fenébe!
Hirtelen a fotel recsegését hallottam. Olyan volt, mint aki felállt, majd léptek zaja, és valaki hátulról átkarolt. Olyan szorosan, hogy egy kissé már fájt.
- Ne…! – nyögtem. nem szeretem, ha ölelgetnek. Nagyon nem. Nem szeretem, ha a közelembe vannak! Nem-Nem-Nem!
Ha túl közel vannak hozzám sebezhetőnek érzem magam és esetlennek. Gyengének, és utálom ezt az érzést.
A szám teljesen kiszáradt. Az ujjaim közül pedig kicsúszott a tál ennivaló, majd nagy koppanással ért földet.
Nem ficánkoltam, nem akartam csinálni semmit. Erőtlennek éreztem magam és már nem érdekelt csak egy dolog. Miért?
Miért…?! Miért érzem magam így, és még ezzel együtt is…Hogy élvezhetem?!
Gyenge vagyok, és szeretem, hogy ölelnek.
Finoman felemeltem a kezeimet, és belekaroltam Sirius kezeibe, majd lehunytam a szemeimet és mélyen beszívtam a fiú illatát.
Miért?!
